Kunyeráló károgi

Varjúcsőr állomásánál
Egy varjú mondja: Kárr! Kárr!

Adjatok finom diót,
Szotyit, s földimogyorót!

Mire vártok már?!
Kárrrrrrrrr!

Emberek, ne várjatok,
Rögtön diót adjatok!

Dolmányom is fölvettem,
Most azonnal kell ennem.

Na, dobjátok már!
Kárrrrrrrrr!

Ám ekkor jön egy vonat,
A kárrogi megriad.

Otthagyja csapot-magot,
És egy diófán csapkod.

Onnan kiált le már:
KÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRRRRR!!!

(2021)

Ennek a versnek a teljes neve: Kunyeráló károgi avagy egy varjú panaszai egy vonatállomáson. Megvan rá az oka: A kunyeráló károgiak dolmányos varjak, aki pedig őket eteti, az a tesóm, Gellért. Régen kezdődött az egész. A tesóm nagy vonatos, ezért régebben órákat töltött ovi után vonatnézéssel. Ekkor történt az az eset, hogy a vasútállomáson eléjük röppent egy dolmányos varjú. Gellért magokat szórt neki, mire a varjú, kissé gyanakodva ugyan, de felcsipegette. Hamarosan odahozta társát is, és együtt kezdtek el lakmározni. Ettől kezdve (szinte) minden nap Gellért kisétált az állomásra, és etette a varjakat. Azok olyannyira elszemtelenedtek, hogy már az autóig is elkísérték egy utolsó földimogyorószem megkapásának erejéig. Ekkor kérte meg tőlem Gellért, hogy írjak egy verset a károgiakról.
(Többek között ebből a versből is jött az ötlet, hogy legyen egy webes háttere a verseskötetnek, hiszen ha csak úgy elolvasod ezt a verset, akkor nem fogod megérteni, hogy valójában miről is szól. Ígyhát most olvasd el újra, és meglátod, nagyon másként értelmezed úgy, hogy ismered a történetét!)